Vallás

Keresztény nevelés és társadalmi szolgálat Európában

2018. 01. 24.

2018. január 23-án az Európai Parlament brüsszeli székhelyén Tőkés László EP-képviselő azon a kerekasztal-megbeszélésen tartott beszédet, amelyet holland konzervatív képviselőtársa, Bastiaan Belder szervezett az európai keresztény oktatás, illetve a kereszténység társadalmi szerepe tárgyában. Az immár hatodik alkalommal megtartott rendezvényen európai egyházi iskolák tanárai, vezetői, a felekezetek oktatási szakértői vettek részt – többek között – Belgiumból, Hollandiából, Franciaországból, Svájcból, Angliából és Magyarországról. Európai képviselőnk mellett Anna Zaborska szlovák és Alojz Peterle szlovén néppárti képviselők is tartottak előadást.

„Ti vagytok a földnek sója; ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni?” – idézte Tőkés László Jézus Krisztus hegyi beszédét, hogy előadásában kiemelhesse: egyházi oktatás és keresztény nevelés nélkül európai társadalmaink annyira megszegényednének, mint az ízét vesztett, élvezhetetlen étel. Az Unió országaiban ennek a bibliai „sónak” a funkcióját töltik be a keresztény iskolák és iskolai szervezetek, de velük együtt egyházaink is azon törekvésükben, hogy a keresztény nevelés révén aktív szerepet játszanak a társadalomban. A szekularizált Nyugat-Európára, másfelől a kommunista ateizmus alighogy magunk mögött hagyott kelet-közép-európai rombolásaira gondolva, az egészében véve kedvezőtlen társadalmi viszonyok ellenére, egyházainknak semmiképpen nem a meghátrálás és az önfeladás útját kellene választaniuk, hanem éppen ellenkezőleg, Józsué hitvalló kiállását követve kell társadalmi szolgálatuk és hivatásuk betöltésére vállalkozniuk – hangoztatta erdélyi képviselőnk. „Európa megőrzése vagy elvesztése a tét” – állapította meg. A sajnálatos nyugati, majd a fájdalmas romániai helyzetet jellemezve elismeréssel szólt a magyarországi felekezeti oktatásról, ahol a kormány partnert lát az egyházakban, és ahol együttes erővel az egyházi iskolák széles hálózatát alakították ki.

Egy Magyarország nyugati, illetve brüsszeli negatív megítélésével kapcsolatos kérdésre válaszolva Tőkés László emlékeztetett arra, hogy az új alkotmány (Alaptörvény) megalkotása idején milyen heves támadások kereszttüzébe került a Himnusz istenes kezdősorának a belefoglalása, valamint az Egyház történelmi szerepének a méltatása okán. Ennek kapcsán érthetetlennek ítélte az annak előtte a vallásszabadság bajnokaként tisztelt, demokratikus Nyugat, nevezetesen pedig a Frans Timmermans nevével fémjelzett uniós vezérkar egyház- és vallásidegenségét, kifejezve ugyanakkor azon meggyőződését, hogy az állampárti ateista elnyomás „babiloni fogságát” átvészelt kelet-közép-európai nemzeteknek joguk van megőrizni és megvallani keresztény örökségüket és identitásukat. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke azzal zárta beszédét, hogy „közös kincseinkkel jól és úgy kell gazdálkodnunk, hogy egyházi és nemzeti örökségünk részeképpen »hozzáadott értéket« jelentsenek az Unió számára, és egyházainkkal egyetemben hozzájáruljanak egy »spirituális Európa« kialakulásához”.

 

Keresztény szolgálatunk – Európában

 

 

„Ti vagytok a földnek sója; ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni?” – kérdezi Jézus a hegyi beszédben (Mt 5,13) A holland társadalomban, illetve az Európai Unió országaiban ennek a bibliai „sónak” a funkcióját töltik be a kicsiny keresztény pártok, valamint a keresztény iskolák és iskolai szervezetek, de velük együtt krisztusi rendeltetésüket teljesítő egyházaink is azon törekvésükben, hogy a keresztény nevelés révén aktív szerepet játszanak a társadalomban. Ennek tudatában üdvözlöm a Bastiaan Belder európai képviselő úr által szervezett hagyományos tanügyi konferencia részvevőit.

Noha a só közönséges természete és csekély mennyisége jelentéktelennek tűnik, használata mégis pótolhatatlan a főzésben. Ehhez hasonlóan az egyházi oktatás, a keresztény nevelés nélkül európai társadalmaink annyira megszegényednének, mint az ízét vesztett, élvezhetetlen étel. Rendkívül fontos tehát, hogy az általa képviselt keresztény tanítás és szellemiség utat nyerjen a mindennapi életben.

A szekuláris Nyugat-Európára, másfelől a kommunista ateizmus alighogy magunk mögött hagyott korszakának kelet-közép-európai rombolásaira gondolva Izráel népének a honfoglalás korabeli helyzete jut eszembe. A szikemi országgyűlésen Józsué ekképpen állította élére a jövő nagy kérdését: „Ha rossznak látjátok, hogy az Úrnak szolgáljatok, válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok; (…) én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk” (Józs 24,15).

Isten embere döntés elé állítja népét. Az Úr kegyelméből nyerték el az Ígéret földjét. Az Úr szövetsége iránti hűség élet-halál kérdése számukra. Az „idegen istenek” és az Úr között kell tehát választaniuk. Hogyha hűtlenné válnak az Úrhoz, akár el is veszíthetik hazájukat. Józsué példával jár előttük, és habozás nélkül az Urat választja.

Mutatis mutandis: a mi számunkra Európa megőrzése vagy elvesztése a tét. Robert Schuman profetikus mondása értelmében: Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. Baljós körülmény, hogy az alkotmányozáskor az Unió gyakorlatilag megtagadta keresztény gyökereit és identitását. A bolsevik ateista ideológiával és materializmussal konvergens módon a nyugati szekuláris fogyasztói társadalom is eljutott az istennélküliségig. A fennen hirdetett lelkiismereti és vallásszabadság korunk eszmei relativizmusa jegyében jobbára egyet jelent Isten és a keresztény hit megtagadásának a szabadságával, a pluralizmus és a multikulturalizmus pedig ama bibliai „idegen istenek” – vagyis az individuális felfogások, eszmék, ideológiák és importból származó vallási hitek – sokaságának a dezintegráció irányába ható elfogadásával. Mindezzel pedig szorosan együtt jár európainak is nevezett keresztény értékeink mélyülő válsága olyan más válságjelenségekkel összefonódva, mint amilyen a hedonizmus eluralkodása, a szeretet, a szolidaritás és a közösségvállalás visszautasítása, a házasság és a család leértékelődése, a szexuális szabadosság és deviancia terjedése, az élet és az emberi méltóság tiszteletének a meggyengülése, a társadalom elöregedésében és a gyermekáldás elmaradásában megmutatkozó demográfiai válság, a közösségi, a vallási, a nemzeti és az európai identitás végletes fellazulása.

Az elmondottak összefüggésében a migráció eszkalációja és az iszlám rohamos térhódítása nem is annyira külső veszélyforrásként jelentkezik, hanem sokkal inkább belső gyengeségeink és válságaink valóságával szembesít bennünket. Más szóval: nem az „idegen istenek” erejétől, nem az iszlámtól – hanem sokkal inkább saját keresztény hitünk, kultúránk, identitásunk és erkölcsi tartásunk riasztó meggyengülésétől kell tartanunk.

A kellő időben népeink és Európa megvívták harcaikat az idegen elnyomókkal, az istentelen ideológiákkal és a létünkben fenyegető totalitárius hatalmakkal. Jelenleg azonban még elemi létfenntartási ösztönünk és egészséges önvédelmi reflexeink, közösségi ellenálló képességünk és belső immunrendszerünk is cserbenhagyni látszanak bennünket. Az önfeladás lelki és morális válságába jutottunk, amely képtelenné tesz arra, hogy megvédjük magunkat, egymást, népeinket, országainkat és földrészünket. Az a veszély fenyeget, hogy elveszítünk mindent – mivel elveszítettük magunkat.

Ebben a kritikus és válságos helyzetben az Izráel sorsát meghatározó szikemi országgyűlést az Európa ügyében illetékes brüsszeli–strasbourgi törvényhozással helyettesítem be. Isten választott népének vezetője, Józsué nem habozott, amikor kora kihívásainak kellett megfelelnie. Egyértelmű, világos válaszával és személyes példájával mutatott utat kétségeskedő, elbizonytalanodott közösségének. „Én és az én házam az Úrnak szolgálunk” – mondotta volt a személyes meggyőződés és meggyőzés isteni erejével.

Krisztus Urunk követése nem puszta magányügy – amint a liberálisok tartják. Ő az egész embervilágra igényt tart, hatalma, gondviselése és egyetemes érvényű tanítása az egész emberi társadalomra kiterjed. Hogyha valamiben, akkor ebben a tekintetben igazán példát vehetnénk az iszlám vallás univerzális ember- és világszemléletéről, amelyről a modern kori kereszténység megfeledkezni látszik. Talán nem tévedünk, hogyha azt gondoljuk, hogy a római egyház ennek az igénynek a kifejeződéseképpen hirdette meg Európa reevangelizációját, protestáns részről pedig ugyanez a törekvés fogalmazódott meg egy új reformáció szükségességében.

Mindent egybevetve: a józsuéi döntés meghozatala első renden keresztény egyházainkra tartozik. A körülvevő világgal együtt azonban – jelek szerint – az általános válság alól ők sem tudják kivonni magukat. Nem találják a választ a kihívásokra, a kellő igét az iránymutatásra.

Ennek következtében – ha lehet – a keresztény nevelésügy ennél is nehezebb helyzetben található, és ezen viszonyok korlátai között keresi a kiutat. Keletről nézve a nyugati keresztény nevelés a mieinknél is nagyobb nehézségekkel kénytelen szembenézni. Társadalmilag elszigetelt helyzetében nehezen tud érdemi tényezővé válni az általános oktatási rendszerben, az ifjúság nevelésében és a közfelfogás alakításában. Partikuláris szerepkörében eleve kisebbségbe szorul, annak minden létező hátrányával. Mindazáltal semmiképpen nem volna helyes a sorsába való beletörődés és a vallásidegen viszonyok előli meghátrálás, hanem éppen ellenkezőleg, a bibliai minta hitvalló indulatával kellene törekednie hivatása betöltésére – hiszen Krisztus igaz tanítványai is mindenkor „ama kicsinyek” és kevesek közé tartoztak…

Az állami ateizmus visszahúzó örökségével küszködő keleti és közép-európai országokban kezdettől fogva sok minden a régiben maradt. Romániai történelmi magyar egyházaink – példának okáért – a kommunizmus idején erővel megszüntetett, kiterjedt iskolarendszerük minél teljesebb helyreállítására szövetkeztek, ez azonban a tovább élő román nacionalizmus, illetve a román többségi ortodox államegyház iskolai hagyományainak a hiánya miatt csak nagyon kis mértékben sikerülhetett. A társadalom kommunista szellemű átnevelésének évtizedei után ugyanakkor kellő közösségi igény sem mutatkozott a felekezeti oktatás visszaállítása iránt. A mégis újraalakított kéttucatnyi katolikus és protestáns egyházi iskolánk mindezek miatt állami kegyelemkenyéren kénytelen működni és várni a jobb napokat…

Ezzel szemben Magyarországon ennél lényegesen jobb és alapvetően más a helyzet. Felismervén az egyházaknak a társadalomépítés és a közhasznú szolgálat terén játszott hagyományos szerepe fontosságát, a jelenkori magyar kormány partnert lát bennük, és a régi iskolák helyreállítását hathatósan támogatva, valamint új tanintézetek alapítását elősegítve a felekezeti iskolák széles körű hálózatát alakították ki, különösképpen az utóbbi esztendőkben.

Keleti és nyugati felekezeti iskolarendszerünk egészében véve igen vegyes képet mutat, és a kedvezőtlen társadalmi viszonyok, valamint az uralkodó korszellem miatt nehezen tud megfelelni az iránta támasztott hagyományos és korszerű elvárásoknak. Mindazáltal meglévő iskoláinkkal, közös kincseinkkel jól és úgy kell gazdálkodnunk, hogy egyházi és nemzeti örökségünk részeképpen országaink „hozzáadott értéket” jelentsenek országaink és az Unió számára, és egyházainkkal egyetemben hozzájáruljanak egy „spirituális Európa” kialakulásához.

 

Tőkés László

(Elhangzott az Európai Parlament Keresztények és aktív szerepük a társadalomban című, a keresztény nevelésről tartott brüsszeli konferenciáján, 2018. január 23-án.)