Kisebbségek

Az_előadók_994

Emlékkonferenciát rendezett a KMAT a délvidéki Temerinben

2018. 11. 24.

 

A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) és a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) szervezésében tartották meg november 23-án a dél-bácskai Temerinben (Szerbia) azt az emlékkonferenciát, amelynek a következő címet adták: Háborús veszteségeink és az újvidéki Nagy Szerb Nemzetgyűlés következményei a délvidéki magyarok sorsára. A cím arra utal, hogy 1918. november 25-án Újvidéken rendezték meg a „Bánáti, Bácskai és Baranyai Szerbek, Bunyevácok és Más Szlávok Nagy Népgyűlését”, amely kimondta a történelmi magyar Délvidék Szerbiához való csatolását.

Az Árpád-kori alapítású, egykoron színmagyar vajdasági Temerinben, ahol az őshonos nemzetiség ma már a lakosság felét sem teszi ki, Csorba Béla, a VMDP elnöke nyitotta meg a tanácskozást az Első Helyi Közösség nagytermében. Elmondta, hogy a KMAT által szervezett Trianon 100 konferenciasorozatnak a második alkalmára gyűltek össze a meghívottak és az érdeklődők. Az elsőt november 14-én tartották Pécsett, a város szerb megszállásának 100. évfordulóján. A következőre Kolozsváron kerítenek sort december 6-án, a gyulafehérvári román nagygyűlés centenáriuma apropóján, 1918 – impériumváltás, önrendelkezés, nemzetépítés címmel.

Tőkés László európai parlamenti képviselő, a KMAT és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke Válasz Trianonra: az autonómia című megnyitó beszédében elsődlegesen azokra az idei centenáriumokra tért ki, amelyek az utódállamok népeinek és a magyaroknak mást-mást jelentenek mind a száz évvel ezelőtt történtek, mind az azóta végbementek fényében.Egyértelmű, hogy számunkra ezek nem ünnepek, hanem gyászos alkalmak és évfordulók. Aminként Tari István költő fogalmazott a Vajdaság napjáról szóló vitában: az 1918. november 25-i újvidéki nemzetgyűlés »az itt élő magyarság gyásznapja, mivel ezt követően iszonyú szenvedésözön zúdult közösségünkre… és a magyarság megtöretése zajlott«”. Az erdélyi magyarok ugyanezért utasítják el a decemberi 1-jei román nemzeti ünnepet. A kívánatos történelmi megbékélést nagymértékben akadályozza az, hogy „az utódállamok uralkodó nemzetei mindmáig a veszteseket leigázó megszállás logikájával ünneplik magukat és egykori háborús győzelmüket, a földrajzi határok brutális átrajzolásával együtt a jog, a demokrácia határait korlátozva” – mondotta az EMNT elnöke. Hozzátette: fatális emlékezetpolitikai tévedés volna részünkről az egykor történteket a lezárt történelmi múlt fogalomkörébe utalni, és önmegtagadó opportunizmussal vagy bölcselkedő politikai realizmussal az ünneplő „győztesek” többségi diktátumát elfogadni. „Békét akarunk – de nem bármi áron. Megbékélést – de nem megalkuvással és a jogainkról való lemondással” – szögezte le az előadó.

Tőkés László kifejtette: a KMAT által meghirdetett centenáriumi rendezvénysorozat azzal a feltett szándékkal indult útjára, hogy az impériumváltozás főbb stációi mentén teljes történelmi hitelességgel elevenítse fel a tragikus múltat, és abból fakadó következtetései megfogalmazásával járuljon hozzá annak korrekciójához, máig eleven sebei begyógyításához.  „Fontosnak tartjuk, hogy százéves megemlékezéseink üzenete reális, jövőbe mutató legyen mind saját nemzeti közösségeink, mind a többi Kárpát-medencei nemzeti közösség számára. A mi legfőbb üzenetünk: az autonómia és az együttműködés az együttes válasz Trianonra” – idézte a püspök az autonómiatanács korábbi szándéknyilatkozatát. Geopolitikai kontextusba helyezve mindezt, rámutatott: „Hogyha már a háborúkban győztes nagyhatalmak szülőhazánk jelentős részétől megfosztottak bennünket, a legkevesebb, amit követelhetünk, az az, hogy maradéktalanul biztosítsák emberi és közösségi szabadságunkat, demokratikus jogainkat – beleértve a korlátozott önrendelkezés, vagyis a közösségi autonómia jogát. Ezen a téren nem érvényes a győztesek logikája. Az emberi és a közösségi – nemzeti – jogok úgymond a veszteseket is megilletik. Az Európai Unióban lévén vagy afelé igyekezvén, országaink államalkotó közösségeiként és teljes jogú polgáraiként a demokrácia, a jogállamiság, az emberi és közösségi jogok miként a többségre, reánk is éppen úgy érvényesek.”

A_közönség_994

A konferencián Molnár Tibor zentai főlevéltáros A bácskai Tisza mente emberveszteségei a nagy háborúban, Matuska Márton újvidéki publicista Az elnyomott nemzetiségek súlya (Az 1918 novemberi szerb ígéretek és a magyar kisebbség sorsa), valamint Dévavári Zoltán szabadkai-budapesti történész Az illúziók időszaka című értekezései következtek. A rendezvényen közreműködött Molnár Zoltán újvidéki színművész és a temerini Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesület férfikara, előadásukban az alkalomhoz és a témához illő versek, katona- és tengerészdalok hangzottak el.

 

Centenáriumi emlékkonferencia 1918–1920

Temerin, 2018. november 23.

 

Válasz Trianonra: az autonómia

Megnyitó beszéd

 

Centenáriumaink” – ebből a többes számú megfogalmazásból indult ki október 12-i, kolozsvári román–magyar kerekasztalunk, amelynek keretében jeles román és magyar személyiségek közös nyilatkozatot fogadtak el és láttak el kézjegyükkel a gyulafehérvári román népgyűlés 100. évfordulója alkalmából. A rendhagyó dokumentum kimondatlanul is elismeri, hogy az eltelt száz esztendő, illetve az akkor történtek az utódállamok többségi népeinek és a kisebbségbe került magyaroknak mást-mást jelentenek. Ennek összefüggésében a nyilatkozat, illetve annak román aláírói az erdélyi magyarság legitim jogköveteléseit, autonómia iránti igényét is elismerik.

A vajdasági szerbek 1918. november 25-i újvidéki nemzetgyűlésének százados évfordulója előestéjén ebből a körülményből indulok ki. Az ezekre a hónapokra eső Kárpát-medencei évfordulók az ünneplések évadát jelentik a csehek, a szlovákok, a szerbek és a románok számára. Száz évvel ezelőtt, október 28-án proklamálták Prágában a csehek a Csehszlovák Köztársaságot. Két napra reá, október 30-án a szlovákok Turócszentmártonban deklarálták függetlenségüket. Rá egy hónapra, november 25-én került sor a – már említett – újvidéki népgyűlésre, melyen a szerbek Bácska, a Bánság és Baranya Magyarországtól való elszakításának az igényét kinyilvánították. A szakadár megmozdulások végezetre Gyulafehérváron tetőztek, ahol is az erdélyi románok december 1-én 26 kelet-magyarországi vármegye Romániával való „egyesítését” határozták el.

A kisebbségi népakarat ezen megnyilatkozásait részben vagy egészben a Lenin által „kapitalista rablóbékének” minősített trianoni békediktátum (1920) szentesítette.

A hivalkodó ünneplés alkalmai nagy hullámokat vetnek nemcsak Romániában, hanem szerte a Kárpát-medencében, sőt még Brüsszelben is. Nagyváradon, a város napja alkalmából valóságos zászló- és plakáterdő, valamint egy magyarságunkra nézve sérelmes főtéri kiállítás hirdette Erdély elcsatolásának a diadalát. Erdély egykori fővárosában, Gyulafehérváron egy négymillió eurós áron emelt grandiózus emlékmű hirdeti ugyanezt. Bukarestben holnapután avatják fel az évforduló tiszteletére a százhúsz millió eurót felemésztő „Megváltás Katedrálisát”. De az ünneplés nem áll meg a határoknál. A románok, csehek és szlovákok az Európai Parlamentben is ünnepet ülnek. Sőt idén november 12-én még Ausztria is nagy pompával jubilálta az első osztrák köztérsaság, az ún. Német-Ausztria megalakulásának százados évfordulóját. Hogyha pedig még fokozni lehet ezt a jubileumi felhajtást, az Európai Parlament egyik októberi plenárisán Jean-Claude Juncker bizottsági elnök Románia és Európa „közös ünnepeként” méltatta Nagy-Románia létrejöttének centenáriumát…

Egyértelmű, hogy a szétszakított Magyarország és a kisebbségbe kényszerített magyarok számára ezek nem ünnepek, hanem gyászos alkalmak és évfordulók. Aminként Tari István költő fogalmazott a Vajdaság napjáról szóló vitában: az 1918. november 25-i újvidéki nemzetgyűlés „az itt élő magyarság gyásznapja, mivel ezt követően iszonyú szenvedésözön zúdult közösségünkre, (…) és a magyarság megtöretése zajlott”. Mi, erdélyi magyarok ezért is utasítjuk el a december 1-i román nemzeti ünnepet, hiszen amint két évvel ezelőtt Orbán Viktor miniszterelnök is megmondta: „a magyar embereknek nincs mit ünnepelniük december 1-én”. Ebben – Istennek hála – nemcsak az erdélyi nemzeti oldal képviselői, hanem még a VMSZ-hez közelálló RMDSZ vezetői is teljes mértékben egyetértenek.

De: mégiscsak „ideje volna rendezni közös dolgainkat”, hogy történelmi viszályainkat, szembenállásunkat „békévé oldja az emlékezés” (József Attila). Helye és ideje volna: a történelmi megbékélésnek. És mikor máskor, ha nem éppen most, a Nagy Háború befejeződésének 100. évfordulóján – az Európai Unió alapjául szolgáló német–francia megbékélés példájára?!

Ennek azonban száz év után is éppen az ellenkezője történik. Vae victis! – mondhatjuk egy évszázad elmúltával is: Jaj a legyőzötteknek! Mert az utódállamok uralkodó nemzetei mindmáig a veszteseket leigázó megszállás logikájával ünneplik magukat és egykori háborús győzelmüket, a földrajzi határok brutális átrajzolásával együtt a jog, a demokrácia határait is korlátozva. Jól írja Jeszenszky Géza volt külügyminiszter Jean-Claude Juncker EU-bizottsági elnökhöz intézett nyílt levelében: amennyiben Románia egyesítésének 100. évfordulóján eddigi gyakorlatán változtatna, és gyulafehérvári ígéreteinek eleget tenne, s az erdélyi magyaroknak valódi önkormányzatot, Székelyföldnek pedig területi autonómiát biztosítana, „az valóban egész Európa számára szép ünnep, az Ön fogalmazását használva »az európai történelem nagyszerű pillanata« lenne”.

A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács a 2018–2020-ra meghirdetett rendezvénysorozatával – amelynek ezen jeles állomásán most Temerinben vagyunk – éppen ennek az elgondolásnak a jegyében idézi fel a múltat, és igyekszik megfogalmazni annak tanulságait. Azt mindenesetre eleve kijelenthetjük, hogy fatális emlékezetpolitikai tévedés volna részünkről az egykor történteket a lezárt történelmi múlt fogalomkörébe utalni, és önmegtagadó opportunizmussal vagy bölcselkedő politikai realizmussal az ünneplő „győztesek” többségi diktátumát elfogadnunk.

Békét akarunk – de nem bármi áron.

Megbékélést – de nem megalkuvással és a jogainkról való lemondással.

Az előző hónapokban tartott kolozsvári, marosvásárhelyi, brüsszeli és sepsiszentgyörgyi reprezentatív rendezvényeinken az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács világosan kifejezésre juttatta, hogy a sorsdöntő és sorsrontó impériumváltozás időszakában az összeomló Osztrák–Magyar Monarchia, illetve a Magyar Királyság valamennyi nációjának biztosították az önrendelkezés jogát – az egy magyar kivételével. Az „igazságos béke” maszlagát kínáló wilsoni elvek alkalmazásának lehetőségétől – kirívó módon – egyedül bennünket fosztottak meg.

A KMAT által meghirdetett centenáriumi rendezvénysorozat azzal a feltett szándékkal indult útjára, hogy az impériumváltozás főbb stációi mentén teljes történelmi hitelességgel elevenítse fel a tragikus múltat, és abból fakadó következtetései megfogalmazásával járuljon hozzá annak korrekciójához, máig eleven sebei begyógyításához. Amint a KMAT által összeállított tervezet fogalmaz: „Fontosnak tartjuk, hogy százéves megemlékezéseink üzenete reális, jövőbe mutató legyen mind saját nemzeti közösségeink, mind a többi Kárpát-medencei nemzeti közösség számára. A mi legfőbb üzenetünk: az autonómia és az együttműködés az együttes válasz Trianonra”. Tulajdonképpen a KMAT hitvallását és programját is ezen szavakkal foglalhatjuk össze tömören: „Válasz Trianonra: az autonómia”.

A „területért békét” izraeli analógiájára úgy is fogalmazhatunk, hogy: területért jogokat. Hogyha már a háborúkban győztes nagyhatalmak szülőhazánk jelentős részétől megfosztottak bennünket, a legkevesebb, amit követelhetünk, az az, hogy maradéktalanul biztosítsák emberi és közösségi szabadságunkat, demokratikus jogainkat – beleértve a korlátozott önrendelkezés, vagyis a közösségi autonómia jogát. Ezen a téren nem érvényes a győztesek logikája. Az emberi és a közösségi – nemzeti – jogok úgymond a veszteseket is megilletik. Az Európai Unióban lévén vagy afelé igyekezvén, országaink államalkotó közösségeiként és teljes jogú polgáraiként a demokrácia, a jogállamiság, az emberi és közösségi jogok miként a többségre, reánk is éppen úgy érvényesek.

Száz évvel ezelőtt a monarchia romjain egymás után alakultak meg a nemzeti tanácsok, amelyek a wilsoni pontokra való hivatkozással egyik a másikat követve hirdették meg népeik elszakadását, függetlenségét, azok államalapítási, illetve annexiós szándékait. Az eleve kudarcra ítélt Magyar Nemzeti Tanácsról nem szólva, büszkék vagyunk arra, hogy nálunk az erdélyi és a székely nemzeti tanácsok is létrejöttek, sőt a székely hadosztály is megalakult, és az akkori, szinte reménytelen helyzetben megpróbálták a lehetetlent. Nem rajtuk múlott, hogy kiállásuk nem járt eredménnyel.

Vegyünk példát róluk! Elődeik folytonosságában Erdélyben ma is működnek Tanácsaink. Kivételes módon itt, Szerbiában is felállt a Magyar Nemzeti Tanács. A közösségi önrendelkezés elve alapján valamennyi külhoni nemzetrészünknek ugyanezt kellene tennie! Jelenlegi politikai viszonyaink továbbra is kedvezőtlenek. Mindazáltal sokkal kedvezőbbek, mint száz évvel ezelőtt… Szedjük össze magunkat, és egyesítsük erőinket! Erre alkalmas keretként szolgál a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács. És habár a század nem múlt el felettünk nyomtalanul, s ez a magyarság már nem az a magyarság, népességünk és erőtartalékaink pedig vészesen megcsappantak – nemes harcunk talán mégsem reménytelen, hiszen Istennel az oldalunkon mindenképpen többségben vagyunk.

Viszontlátásra december 6-án „kincses Kolozsváron”!

 Tőkés László