Kisebbségek

1_994

Centenáriumi megemlékezést és autonómiatüntetést tartottak Sepsiszentgyörgyön

2018. 11. 19.

Az utóbbi száz év jogküzdelmeit felidéző centenáriumi nagygyűlést, a Székelyföldnek területi autonómiát követelő tüntetést tartottak vasárnap Sepsiszentgyörgy főterén, ahol a szónokok az 1918-as gyulafehérvári határozatban tett, máig beváltatlan autonómiaígéretet kérték számon Bukaresten. Felszólaltak: Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, illetve Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Mezei János, a Magyar Polgári Párt választmányának elnöke, valamint Sabin Gherman újságíró, ismert transzilvanista aktivista.

Tőkés László európai parlamenti képviselő az ez alkalomra megírt beszédének felolvasása előtt a téren ilyen vagy olyan okból jelen lévő románokat is köszöntötte, arról biztosítva őket, hogy ők is részesei és haszonélvezői lesznek annak az autonómiának, amiről szó van, s amit az elődeik annak idején Gyulafehérváron megígértek a velük együtt élő népeknek.

Hasonlóképpen név szerint is köszöntötte Sabin Ghermant, emlékeztetve a hallgatóságot, hogy a száz évvel ezelőtti kolozsvári magyar nagygyűlésnek, amely Erdély autonómiája mellett foglalt állást Magyarországon belül, voltak román részvevői is. A püspök szerint méltánylandó erkölcsi és politikai bátorságra vall az, hogy a román újságíró jelenlétével és beszédével közösséget vállal az autonómiáért síkra szállókkal.

Harmadsorban Tőkés László a székely politikai foglyok, Beke István és Szőcs Zoltán kiszabadítását szorgalmazta, hiszen az ő rabságuk egyet jelent a demokrata, européer románok vesszőfutásával és a kisebbségi magyarok jogfosztottságával. Emlékeztetett: utoljára a népfölkeléssel megbuktatott Ceaușescu-diktatúra idején ültek börtönben politikai foglyok Romániában. Ezért is van szükség mielőbb egy új, békés forradalomra ebben az országban.

 

Székely Nagygyűlés

Sepsiszentgyörgy, 2018. november 18.

 

 

Válasz Gyulafehérvárra és Trianonra: az autonómia

 

Egyetlen nap választ el attól a naptól, amikor éppen száz esztendővel ezelőtt, 1918. november 19-én, Budapesten megalakult a Székely Nemzeti Tanács. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, amelynek képviseletében szólok, szintén ezen az őszön emlékezik meg történelmi elődje, az Erdélyi Nemzeti Tanács létrejöttéről. Ezen előzmények folytonosságában hirdettük meg idén a székely, majd az erdélyi magyar nemzeti önrendelkezés centenáriumi esztendejét.

Sokatmondó körülmény és példa, hogy egy évszázaddal ezelőtt, a mohácsi vészhez fogható újkori magyar összeomlás idején, a Woodrow Wilson amerikai elnök által kinyilvánított önrendelkezési elv értelmében megnyilatkozó kolozsvári nemzetgyűlésen az – akkori – magyar és székely nemzeti tanácsok egymással egyesülve, közösen léptek fel a magyar-székely önrendelkezés érvényesítése érdekében. Száz és után, változott körülmények között mi is ugyanezt tesszük.

Ebből az alkalomból, háromszéki és mezőségi felmenőim családi kötelékében, szívem teljes szeretetével köszöntöm a Székely Nagygyűlés résztvevőit, egész külhoni magyarságunkra nézve, az életét feláldozó Esterházy Jánossal vallva: „Végtelenül komoly és rendkívül súlyos időket élünk, amelyekben fokozott a felelősségünk Istenünkkel, nemzetünkkel, családunkkal, utódainkkal és önmagunkkal szemben. De mi vállaljuk ezt a felelősséget.”

Csapataink harcban állnak” – kiáltotta az éterbe hatvankét évvel ezelőtt a leveretésre ítélt magyar forradalom és szabadságharc miniszterelnöke. A vesztében is győzedelmes magyar október szellemében mondhatjuk el mi is, hogy immár egy századév óta beteljesülésre váró céljaink és reményeink iránti kitartó hűséggel folytatjuk a nemzeti önrendelkezésért, a székely területi és az erdélyi magyar autonómiáért vívott küzdelmünket.

1918 októberében, novemberében a széthulló Osztrák-Magyar Monarchia területén egyik a másik után alakultak meg az együtt élő népek nemzeti tanácsai – köztük a mieink is. Ezzel egy időben követték egymást azok a népgyűlések, melyek Turócszentmártonban a szlovákok (október 30.), Újvidéken a szerbek (november 25.), Gyulafehérváron pedig a románok (december 1.) elszakadási szándékát proklamálták. Egyoldalú akaratnyilvánításukkal szemben, mintegy a gyulafehérvári román nagygyűlésre adott feleletképpen került sor 1918. december 22-én a kolozsvári magyar nemzetgyűlésre, mely határozatban mondta ki, hogy: „a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési joguk alapján Magyarországgal egyazon népköztársasági állami közösségben kívánnak élni, és az egységes és csonkítatlan Magyarország keretein belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot”.

Nem irredenta felbuzdulásból, hanem a történelmi hűség kedvéért idéztem a végzést. Amint az köztudott, a történelem már túlhaladott ezen, és a Nagy Háborúban győztes hatalmak – kettős mércét alkalmazva – egyszerűen semmibe vették a magyarok, a székelység önrendelkezéshez való jogát. Utóbb ezt az állapotot pecsételte meg a trianoni békediktátum 1920-ban, majd a II. világháborút lezáró párizsi békeszerződés ismételten, 1947-ben.

Ezek után, száz, illetve hetven év elteltével akár azt is mondhatnánk: „ezen már túl vagyunk”. Mondják is sokan – a lezárt történelmi múltba utalva a folyamatos jelent.

A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Emberi, közösségi, önrendelkezési jogaink ugyanis a kedvezőtlenül alakuló körülményekkel nem évültek el, sőt – változott módon és körülmények között – ma is érvényesek. A népek és nemzetek önrendelkezési joga egyetemlegesen elismert demokratikus jog és alapelv.

Ezt maga a gyulafehérvári határozat sem gondolta másképpen. A wilsoni elveknek való megfelelésképpen „teljes nemzeti szabadságot” – ígért – „az összes együtt élő nép számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által, saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással” – olvassuk a dokumentumban. Ez a megfogalmazás tulajdonképpen területi és személyi elvű autonómiát jelent, amit azonban a létrejövő Nagy-Románia sohasem teljesített, és mindmáig megtagad tőlünk.

Márpedig ezek a jogok nem csupán történelmi jussunk a gyulafehérvári ígéretek alapján, hanem az európai demokrácia mai törvényei, valamint a nemzetközi jog alapján is megilletnek bennünket. Más megközelítésből akár azt is mondhatjuk, hogy: területért jogokat követelünk. Hogyha már a hazánktól megfosztottak minket – új hazánkban, közös országunkban legalább alapvető emberi és kollektív jogainkat biztosítsák cserében. Ne tiltsák és ne korlátozzák azon jogunkat, hogy a saját szülőföldünkön, államalkotó nemzeti közösségként a saját sorsunkról és jövőnkről – az ország területi integritását tiszteletben tartva – a demokrácia szabályai szerint: magunk döntsünk. Erről a jogunkról nem mondhatunk le. Ebben a kérdésben még Jean-Claude Juncker európai és Klaus Iohannis német-román elnökök kedvéért sem alkuszunk.

Winston Churchill mondásával egybehangzóan, saját történelmi tapasztalatból és a székelység megszenvedett múltjából is tudjuk, hogy: „a nemzetek, melyek harcolva buktak el, ismét felemelkedtek, de amelyek ellenállás nélkül adták meg magukat, azok elvesztek”. Békés nemzeti, polgári és jogi küzdelmünknek – s ezzel együtt – mostani nagygyűlésünknek ez legyen a legfőbb üzenete és tanulsága: nem adjuk fel, s a végsőkig kitartunk!

Értetlenséggel tapasztaljuk, hogy Európa „nagy nemzetei” – akikre felnéztünk – s maga az Európai Unió mennyire elhajlott az önfeladás irányába. Öngyilkos civilizációnk riasztó jelenségei: a demográfiai válság, a totális identitásvesztés, az abortusz és az euthanázia, a szexuális deviancia, keresztény hitünk és kultúránk megtagadása, a migránsok inváziója előtt való kapituláció – hogy csak a legkirívóbbakat soroljam. Az erdélyi magyarok, a székely nép, mi, katolikusok, reformátusok, evangélikusok és unitáriusok ebből nem kérünk. – Ebben minden bizonnyal még román ortodox, görögkatolikus és neoprotestáns Testvéreink is egyetértenek velünk. – A kollektív önfeladás nem válhat kötelező „alapjoggá”. A megtévedő „egyesült Európával” szemben legyen akármennyire is csekély a számunk és erőnk – legyen ennél is nagyobb a hitünk, a hűségünk és az élni akarásunk!

Székely Testvéreim! Erdélyi Magyarok!

Nézzünk végig magunkon. Kevesen vagyunk. Sokkal kevesebben, mint akik vágyunk Székelyföld autonómiájára és Erdély szabadságára. Persze, azok is szeretnék az autonómiát és a szabadságot, akik nincsenek itt, mert talán úgy gondolják, hogy ez a harc reménytelen. Magam is nem egyszer, amikor nekem szegezik a kérdést, hogy van-e remény, van-e esélye ennek az évszázados küzdelemnek, megtorpanok és elbizonytalanodom, hiszen „közös sikertörténetek” helyett sokkal inkább saját „kudarctörténeteinkről” beszélhetünk…

Valljuk be őszintén: az elmúlt huszonkilenc esztendő tapasztalata mindnyájunkban kételyeket ébreszt: van-e értelme újból és újból összegyűlni, a „nagy menetelést” folytatni, őrtüzeket gyújtani, zászlót lobogtatni, petíciót fogalmazni, törvénytervezetet benyújtani, a túlerővel szembeszállni, a hatalommal ölre menni?!

Amikor azonban elbizonytalanodunk, meggyőződésünkben megingunk, hát gondoljunk vissza a száz évvel ezelőtti időkre. Mérjük meg a mai eszünkkel, hogy volt-e oka reménykedni az akkori Romániának abban, hogy a nála négyszer nagyobb Magyarországtól sikerül elcsatolnia Erdélyt. Vagy gondoljunk bele abba, hogy a száz évvel ezelőtt Gyulafehérváron összegyűlt románoknak volt-e okuk hinni, hogy Transzilvániát megszerezhetik maguknak.

Lehetetlennek tűnő helyzetünkben vegyünk hát példát a románokról, és legalább olyan jól politizáljunk és harcoljunk jogainkért, mint ahogyan ők tették annak idején Erdély megszerzése érdekében.

Vagy jöjjünk közelebb az időben, és gondoljunk arra, hogy milyen esély kecsegtette Temesvár kicsiny református gyülekezetét, elnyomott román és magyar népét 1989-ben, a nacionálkommunista Ceauşescu-rezsimmel szemben. Ígérkezett-e valós lehetősége a győzelemnek?

Hideg fejjel nézve, mindezek teljesen reménytelennek tűnhettek. A történelem azonban nem „hideg fejjel” mérlegel. Nem mindig az győz, aki nyerésre áll. A világ változik, az erőviszonyok gyorsan átrendeződnek. Öröknek hitt szövetségek bomlanak fel, nem remélt szövetségek születnek. A változó világban reménytelennek tűnő helyzetek is jóra fordulhatnak. És az isteni gondviselésben is hinnünk kell.

Ehhez azonban hitre van szükség, és hitből fakadó cselekedetekre. Hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk céljaink és reményeink megvalósítása érdekében. Még akkor is, amikor minden reménytelennek látszik, és mindenki arról akar meggyőzni, hogy a küzdelemnek nincs értelme…

Jó, hogy ma mindnyájan együtt vagyunk, akik nem kapitulálunk és nem dezertálunk, akik a kicsinyhitűségen és pártpolitikán felülemelkedve összefogunk, nem csüggedünk, hiszünk, remélünk és cselekszünk!

Kéréseinkkel forduljunk bizalommal Istenhez. Isten után pedig ügyünk képviseletében forduljunk román Testvéreinkhez, a román és magyar kormányhoz, parlamenthez, a nemzetek közösségéhez.

Beszédemet azzal zárom, amivel Cato római szenátor – a hagyomány szerint – valamennyi felszólalását hazáját féltve végezte: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam.” Ám mi nem Karthágó lerombolását kívánjuk, hanem a Székelyföld és Erdély autonómiáját. Nem rombolással és nem hatalmi erővel, hanem békés eszközökkel. Mert Gyulafehérvárra és Trianonra az egyetlen és helyes válasz: az autonómia.

Tőkés László

 az EMNT elnöke